Csak az én életem

Sok vers van, ami tetszik... ha lesz egy kis időm, többet is fel fogok ide tenni.

Nagy kedvencem:

Álmomban Mesteremmel 
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom, a parti homokon, 
ahogy ő mondta, ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
  "Amikor életem kezedbe tettem, 
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S, most visszanézve, a legnehezebb
 úton, legkínosabb napokon át,
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma 
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínységben? "

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
  "Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
Mert a legsúlyosabb próbák alatt
Téged vállamon hordoztalak! "

A legidősebb lányunknak ballagására:

Ne legyen igazunk.

Csak semmibe ne legyen igazunk,

Amikor féltünk, figyelmeztetünk.

Cáfoljon ránk diadalmasan minden gyermekünk.

Nem "igazság" kell, hanem kegyelem:

Nyugodjék rajtunk Urunk mosolya.

Ne hangozzék el keserűen az

"ugye megmondtam"

SOHA de SOHA!

Ezt a verset soha nem tudom sírás nélül elolvasni:

Radnóti Miklós: 

         Nem tudhatom ...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel 

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.






Egy gyönyörű, és szívszaggató költemény:

KERESD MEG AZ ISTENT! 

(székely evangélizáló költemény)



Híres, nagy ember lett Faluvégi Ákos, 

Sokat beszél róla a falu és a város. 

Végre beteljesült diákkori álma: 

Ő lett az ország legjobb csillagásza. 

Örül a rokonság, hogyha néha-néha 

Ákos megérkezik a piciny faluba. 

Szép felesége van, aranyos kislánya, 

Ők az özvegyasszony minden boldogsága. 

De egy idő óta olyan ritkán jönnek. 

Írják, hogy majd télen. 

Akkor majd ráérnek. 

Írják, hogy majd nyáron. 

Akkor szép a falu. 

Most már nem jöhetnek, mert Ági tanul. 

A nagy világűrben a csillagok között 

Nem lakik az Isten, onnan elköltözött. 

Faluvégi Ákos sehol sem találja 

Oly nagyra fejlődött az ő tudománya. 

És a templom helyett csak a mozit járják, 

Mert ott a világnak nagyobb táját látják. 

Kicsi Ágotának nincs karácsonyfája, 

Ráfagy a mosoly pici ajakára. 

Nincs angyal, nincs Isten, csak emberek vannak, 

Azok ajándékot bármikor adhatnak. 

Így él a nagy tudós a város zajában, 

Elérkezik a hír kicsiny falujába. 

- Nem hiszi az Istent - mondogatják róla.

Szegény özvegyasszony könnye hull azóta. 

De nem panaszkodik az egész világért,

Ő csak imádkozik tévelygő fiáért. 

Az idő gyorsan száll, rohannak az évek, 

A bús öregasszony súlyos beteg lesz. 

Levél érkezett a székely falucskából, 

A nagy, híres tudós szülőfalujából. 

Idegen a levél, nem ismerős az írás, 

De a levél végén oly sürgős a hívás. 

A szomszédok írják, hogy beteg a jó anyja, 

És a híres tudóst ezért hívják haza. 

Látni vágyik menyét, Ági unokáját,

Egyetlen jó fiát, az egész családját. 

Írják: gyorsan jöjjön, mert már napok óta 

Égető lázasan sokat beszél róla. 

Lehet, ha nem siet, nem is kapja élve.

Még haldokolva is imádkozik érte. 

Óh, az Ágit hozzák, hogy még egyszer lássa! 

Szép nagyra nőhetett Ági unokája... 

A levél kisiklik a tudós kezéből. 

Ez a szó - négy év - nem megy ki fejéből. 

Négy kerek év óta óh de sokszor hívta... 

Mindegyik levelét fájó szívvel írta. 

Gőgös menyének is sírva üzen érte.

Utoljára ennyit tegyen meg érte. 

De a menye nem hajlik a könyörgő szóra. 

Leinti a férjét, ne beszéljen róla. 

Fúj már az őszi szél, a levelek hullnak, 

Székely temetőben egy asszonyt hantolnak. 

Pompás, nagy koszorúk ékeskednek rajta 

Egy Istent feledő, tudós ember hozta. 

Hideg, fagyos szívvel nem hullat egy könnyet, 

Nem azért olvasott annyi híres könyvet. 

Belenyugszik abba, hogy ennyi az élet. 

Ajka nem suttogja: Isten legyen véled. 

Ott messze már a nagyváros zajában,

Egy szőke kislány hánykódik ágyában.

Lázálmai vannak, össze-vissza mondja: 

- Ki ültet virágot nagymama sírjára? 

Isten nyugosztalja édes nagymamámat! 

Anyám, édesanyám ne fogd be a számat! 

Milyen szép ott minden, nagymama kis háza,

Az a kicsi falu, az ablakokon zsalu... 

Orgona illatú fából kicsi templom, 

Milyen jó volt ülni mellette a padon...

Isten nyugosztalja drága nagymamámat! 

Apám, édesapám ne fogd be a számat! 

Hideg szívű asszony tördeli a kezét, 

Zokogó szemekkel bámulja gyermekét. 

Hívjatok orvost! Vajon mi baja lehet? 

Gyógyítsátok meg drága gyermekemet! 

Fényes, nagy teremben orvosok sorjába 

Bámulnak egy kislány viaszszín arcába. 

Híres professzor leteszi a kését. 

Haldoklik, nincs mentség, járja már a végét.

Még egyszer felnyílik elkékült kis szája, 

Szenvedő Áginak van egy kívánsága:

- Én látom az Istent, és örömmel megyek, 

Édes nagymamámmal egy sírba tegyetek.

Fehér márványkőbe szépen be van vésve:

"Itt nyugszik Ágota. Élt 14 évet." 

Ott a legszebb helyen a nagy temetőben, 

Sírján rózsák illatoznak a csikorgó télben. 

Szebbnél-szebb virágot visznek a sírjára,

És mégis úgy érzi nincsen édes álma.

A bús csillagász az eget bámulja, 

Lelke a világűrt százszor beszáguldja. 

Az esze elborult, nyugodalma nincsen, 

Mégsem jön ki ajkán, hogy 

"Bocsásson meg Isten!" 

Hideg szívű asszony már a haját tépi, 

Mind beszélhetnek már nagy csodákat néki. 

Megőrült, vége van, megbomlott az esze. 

Mégsem kulcsolódik imára két keze. 

Nappal is, éjjel is a temetőt járja, 

Porladó kislányát most is haza várja. 

Esti harangszókor, csendes alkonyatban, 

Egy elfáradt ember tér be a faluba. 

Csillag fénye mellett csak az Isten tudja,

Néma temetőbe viszi őt az útja. 

Nem messze, a szélén térdre hull egy síron 

"Anyám, a szenvedést már tovább nem bírom" 

Búsan bólogatnak a tarka virágok.

Egy porladó anya üzen a fiához. 

"Hogyha a lelkednek nyugodalma nincsen, 

Fiam, édes fiam keresd meg az Istent."

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat